Angolul: d940424aang.html

Régóta ismerem e novellát, mindig szerettem és sokféle gondolattársításra adott okot. Mostanában a kisebbségi politikus sorsa jut eszembe róla, különösen akkor, amikor a kisebbség és a liberalizmus összefüggéseirõl kellene beszélnem.

A kisebbségi politikusokkal a térségben senki sem elégedett. Úgy is mondhatnám, többé-kevésbé mindenki elégedetlen velük. Joggal, hiszen a sokféle elvárás közül egyiknek sem tudnak maradéktalanul eleget tenni, s a korábbi tapasztalatok továbbélése folytán még nem tudatosodott a tény, hogy a kisebbségi közösségek politikai szubjektivitásra törekszenek, politikai képviselõik közül pedig mind többen nem elvárásokat kívánnak teljesíteni, hanem, bár szerény eszköztárral, de a politika alanyaiként maguk és részt akarnak vállalni a globális helyzet alakításában. Ez új helyzet az utódállamok számára, de az anyaország és a nemzetközi tényezõk számára is, s mind a nemzetpolitika, mind az állampolitika, mind pedig a pártpolitika síkján megnyilvánul.

Az egyesülõ Európa láttán Kelet- és Közép-Európa államaiban felerõsödtek a nemzetállami törekvések. Az itt élõ kis nemzetek szorongnak: egyrészt elterjedt a nézet, hogy az új integrációhoz való felzárkózás fejlõdésük számára hatalmas elõnyökkel jár, másrészt gyanakodnak, hogy az integráció asszimilációba csap át, féltik identitásukat, igyekeznek nemzetállamiságuk megszilárdításával megerõsíteni kezdõ pozíciójukat. Ez a folyamat könnyen átcsaphat soviniszta kilengésekbe, sõt, látjuk ezt a Balkánon, véres etnikai tisztogatásokba is. Amikor a globális nemzetpolitikai homogenizációs stratégia lejut az alapokig, ott már a mindennapi emberi kapcsolatokat mételyezi meg még akkor is, ha az emberek többsége huzamos idõn át nagy erõfeszítéseket tett a tolerancia megõrzésére. Vajdaságban sorozatban fordulnak elõ olyan esetek, hogy a foglalkoztatás során a pályázó nemzeti hovatartozása hangsúlyozott fontosságot kap, hogy az iskolában a szerb gyerekek zaklatják, üldözik, verik a magyarokat, s hogy az állami szervek és a tanügyi hatóságok erre nem, vagy nem eléggé erélyesen reagálnak. A tény, hogy az állam, ha mindezt nem is minden esetben ösztönzi, de kétségkívül eltûri, arra mutat, hogy az etnikai homogenitást tekinti ideálnak. De most már akkor se tudná leállítani e folyamatokat, ha akarná: most érik be a nemzetpolitikai stratégia gyümölcse, s e folyamatot csak táplálja a bezártság, az elszigeteltség fülledt légköre.

E helyzetben a nemzeti közösség megtartása érdekében meg kell találni a legjobb mértéket az etnikai távolságtartásban, mely a teljes kívülállás és a teljes identitásfeladás között helyezkedik el. A politikai eszköztár igen szûkös, s alkalmazhatósága nagymértékben függ a kisebbségi kollektivitás állóképességétõl: a vajdasági magyarság nagy része már a pszichológiai nyomásgyakorlást is súlyosan éli meg, ennek hatására is a legszélsõségesebb reakciók jelentkeznek: az elvándorlástól, vagy a határkérdés felvetésétõl egészen addig, hogy az a magyar személy, aki szinte csak törve beszéli a szerbet, megtagadja, hogy nyilvános helyen anyanyelvén megszólaljon.

Az autonómiák gondolata persze minden nemzeti homogenitásra törekvõ állam számára idegen. Annak az államnak a számára is, amely területén kisebbség él, mert az autonómia gátolja abban, hogy a kisebbségek asszimilálásával fokozza nemzetállami szuverenitását. De idegen a homogén nemzetállam logikáját követõ anyaország számára is, mert csökkenti a határán kívüli nemzetrészek szecessziós törekvéseit. Számára a terület az igazán fontos, a nemzeti érdek ehhez csak ürügy.

Elsõsorban magának a kisebbségben élõ nemzetrésznek. Lehetõvé teszi számára, hogy saját életrendje szerint irányítsa sorsát, s minél kevésbé legyen valakinek az eszköze. De jó annak az országnak is, amelyben a kisebbség él, mert csökkenti a nemzeti feszültségeket és a társadalmi energiát a gazdasági jólét és az általános demokrácia kiépítése felé csatornázza. Ugyanakkor jó az anyaországnak is, mert biztosítja a határon kívüli nemzetrészek identitásának megõrzését, miközben a határon túli nemzetrész már nem többletgond számára. Tehát jó mindazoknak, akik a nemzeti hovatartozásban nem birodalmi törekvéseik megvalósításának eszközét látják.

A történelem során általában arra volt eddig több példa, hogy az egyes nemzeteknek az anyaország határain kívül élõ részei kerültek túszhelyzetbe. Sorsuk sokszor az államközi viszony függvénye volt. Nem csak szomszédos államok, és nem csak a lehetséges határviszályok felmerülése esetében volt ez így, hanem súlyosabb konfliktusok, például hadiállapot esetében, földrajzilag egymástól távol esõ államok esetében is.

Az igazságosság és méltányosság nagyjából legalább deklaratív szinten elfogadott mai elvei alapján az ilyen helyzetet kétségtelenül antidemokratikusnak kell nevezni. Az általánosan elfogadott liberális erkölcsi elvek alapján ugyanis az egyén csak azokért a cselekedetekért vagy történésekért vonható felelõsségre, amelyek bekövetkezéséhez maga is hozzájárult. Ilyen értelemben teljes megdöbbenéssel fogadtuk néhány évvel ezelõtt annak a szerbiai ellenzéki vezetõnek a kijelentését, aki szerint a horvát nemzet minden tagja felelõs a második világháborúban a szerbek ellen elkövetett genocidiumért, s amikor a horvát újságíró megkérdezte, hogyan mentesülhetne a felelõsség alól, hiszen azokban az években még nem is élt, a ma a legdemokratikusabb szerb ellenzéki vezetõk egyikének tartott személy azt felelte: íratkozz ki a horvát nemzetbõl.

Bármennyire is domináns azonban a nemzet társadalomszervezõ ereje, mégsem egyetlen és kizárólagos. Kétségtelen, hogy a nemzetállami törekvések világszerte a társadalom kohéziós tényezõi, hiszen a mai valóság azt mutatja, hogy például Európában a lakosságnak mindössze egy kis töredéke él anyaországán kívül. Az állam tehát sikerrel használja fel a nemzetet, mint az összes többi társadalmi intézményt összefogó, integráló - úgymond - nulladik szintû kategóriát, s ennek látják kárát a nemzeti kisebbségek, amikor a hatalom asszimilációs törekvéseivel kell szembenézniük. Ugyanakkor azonban az államközi viszonyokban a nemzeti kisebbségek kérdésének felvetése gyakran nem nemzetpolitikai, hanem állampolitikai célzattal, nem magukat a kisebbségeket, hanem az anyaország más politikai érdekét érintõ meggondolásból történik.

De fordulhat mindez a visszájára is. Az egyetemes nemzeti közösséghez való tartozás eszméjének hirdetése ugyanis kétoldalú kötelezettségekkel jár, legalábbis erkölcsi, de sok államban az alkotmányos rendelkezésekbõl eredõen jogi szinten is. Amikor azonban az anyaország kialakítja és fejleszti kapcsolatrendszerét azzal az állammal, amelyben többségi nemzetének része él, mérlegelnie kell, e viszonyrendszerben a sokféle érdek között milyen helyet szán az ott élõ nemzettagjainak helyzetét érintõ kérdéseknek. S ha az egyetemes nemzeti összetartozás eszméjének hirdetése közben túlméretezett sejttetések is a levegõben lebegnek, gyakran az illetõ kisebbségi közösségek, különösképp azok elitje olyan problémákra is ezen elgondolások keretében vár el vagy helyez kilátásba megoldást, amelyek esetében ez reálisan nem teljesíthetõ. Így kerül túszhelyzetbe az anyaország, pontosabban mondva annak politikai vezetése. A nemzeti érdek ugyanis belpolitikai téren is jelentõs adu, de nem az egyedüli. A nehézségek akkor kezdõdnek, amikor az egyéb bel- és külpolitikai szempontokkal össze kell hangolni. Megtörténhet ugyanis, hogy az anyaország kormányának támogatásával politikai tényezõvé vált kisebbségi közösségeknek a renitenskedõ magatartása éppen az illetõ kormányok köreit zavarja politikai stratégiájuk megvalósításában.

Miben rejlik tehát a megoldás? Abban, hogy az államközi kapcsolatokban az együttmûködés és a bizalom légköre alakuljon ki, amelyben a nemzeti kisebbségek nem az államok közötti hadakozás eszközei. E helyzetben nyílik reális lehetõség arra is, hogy az egyes kisebbségben élõ nemzeti közösségek nagyobb politikai önállóságot nyerhessenek az adott állam kereteiben. Ennek az önállóságnak az intézményes kerete az autonómia. Ez lenne az a megoldás, amely egyaránt megakadályozná azt is, hogy a kisebbségek az államközi kapcsolatok túszai legyenek, de azt is, hogy a problémákra megoldást keresõ kisebbségi közösségeknek az anyaország politikai színterén való megjelenése az illetõ országok kormányát is túszhelyzetbe juttassa. Ez az a két szempont, amelynek összehangolásával Kelet-Közép-Európában a tartós béke biztosítható.

A kelet-közép-európai kisebbségek szervezeteinek többsége nem csak a nemzeti érdek képviseletét célzó érdekszervezet, hanem pártként is mûködik, részt vesz a választásokon, jelen van a parlamentekben, tehát szükségszerûen ki kell alakítania egyfajta viszonyt a többi parlamenti és egyéb politikai tényezõvel egyrészt abban az államban, amelynek a polgárait képviseli, másrészt az anyaországban. Eközben nemegyszer párhuzamosan kell mérlegelni a nemzetpolitikai és a pártpolitikai érveket.

Kétségtelen, hogy a kisebbségi közösség normális körülmények között politikailag ugyanannyira tagolt, mint a többségi, tehát jelen vannak a politikai szervezõdés különféle ideológiai alapú csírái. A külsõ nyomás folytán azonban e szervezõdési törekvések háttérbe szorulnak a nemzeti érdek egységes képviselete javára. Amennyiben azonban az így elõtérbe lépõ kisebbségi érdekszervezet nem pártsemleges, tehát elhajlik valamelyik ideológiai platform felé, akkor óhatatlanul megjelennek az alternatív szervezõdési formák. Mindez addig tart, amíg a kisebbségi polgár úgy dönt, hogy a szavazás során nemzeti érdekét célszerû preferálni. Feltételezhetõ, hogy ez az állapot akkor szûnik meg, ha kialakul a kisebbségi kérdést megnyugtatóan rendezõ jogi és intézményes keret, amelynek legitimitása, legalitása és hatékonysága nem kérdéses, s amikor a választásokon nem a kisebbségi követelések számára kell legitimitást biztosítani, hanem a nemzeti kisebbséghez tartozó személy is polgárként szavazhat parlamenti képviselõjére, aki majd nem csak nemzeti, hanem minden másfajta érdekét is képviselni hivatott.

Ez az állapot azonban a térségben még csak eszmény. A gyakorlat azt mutatja, hogy például Szerbiában minden olyan politikai formáció, amely jelentõsebb támogatottságot élvez, alapvetõen a nemzetállami vagy államnemzeti szempont alapján tekint a társadalmi gyakorlat minden területére.

Ilyen értelemben taktikai síkon felmerülhet a kérdés, hogy vajon egy kisebbségi szervezet szövetkezzen-e valakivel céljainak hatékonyabb megvalósításáért, stratégiai szempontból azonban evidens, hogy e szövetkezésnek a kisebbségi szervezet politikai önállóságának megõrzési igénye szab határt. Együttmûködni, de nem beolvadni: ez a kisebbségi stratégia lényege e téren is.

Ugyanakkor az anyaország részérõl is megnyilatkozik az igény a kisebbségi szervezetek pártpreferenciáinak világosabb kifejezésére. Akik már e tevékenységi területen megértünk néhány politikai fordulatot, tudjuk, hogy a politikai befolyásolási szándékok legkülönfélébb formáit meg kellett élnünk, a meggyõzéstõl a megalázásokon át egészen a politikai diverziókig. De nem szabad hogy elhatalmasodjék bennünk az indulat: tudnunk kell, hogy, mint ahogy bármilyen súlyos soviniszta kilengéseket is meg kell élnünk otthon, elõbb-utóbb csak meg kell találnunk az egymás mellett élés módját a többségi nemzet tagjaival, ugyanúgy anyaország is csak egy van, mint ahogy magyar nemzet is, s a demokrácia kialakítja majd a méltányos viszonyrendszert az anyaország és a határon túli magyarság politikai tényezõinek kapcsolatában is.

Újvidék, 1994. április 24.

[Megjelent: Új Magyarország, 1994. V. 20.]